Állatkórházban

Az elmúlt időben többször jártunk állatorvosnál, mint előtte évekig. Cilla összeverekedett Mirmivel, a sebén keresztül megfertőzte valami vírus, és belázasodott. (Mikor ezt meséltem valakinek, mindig fönnakadt azon, hogy honnan tudom én egy macskáról, hogy lázas. Nagyon egyszerű: gyanúsan nyugodt, és sokat alszik.) Mindezt vasárnap késő délutánra időzítve, de nem gond, az érdi állatkórház este 7-ig nyitva van, anyuval bepattantunk a kocsiba, és odarobogtunk. A cica kapott gyógyszert, éjszaka bent aludt, másnap bevittük Mirmit is megvizsgáltatni, hátha ő is fertőzött. Megbeszéltük az orvossal, hogy jó lenne ivartalanítani a kandúrunkat, mert elég agresszív, és saját magát is veszélyezteti a verekedésekkel. Szerintem megneszelte a tervet, mert pár nappal később eltűnt, és azóta nem is láttuk. Tartok tőle, hogy elkéstünk az óvintézkedéssel... :(

Bikfic is jól megijesztett minket, ugyanis a szokásos éves oltáskor kiderült, hogy sérve van (először daganattal riogattak, de az ultrahang ezt szerencsére megcáfolta), meg kellett műteni. Nem egyszerű szállítani egy kutyát, ha nincs hozzászokva a pórázhoz és az autóban utazáshoz! Az állatkórházba vezető kb. 10 perces úton fölkapaszkodott az ölembe, és alig tudtam megakadályozni, hogy átmásszon anyuhoz. Elég büdi is volt szegénykém, az ablakot viszont csak résnyire mertem lehúzni, nehogy kiugorjon rajta. Visszafelé már nagyon okosan viselkedett, magától beszállt (pedig a kapott műanyag gallér eléggé akadályozta), és szépen leült a lábam elé. Otthon a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy néhány napig fűtött helyen kellett (volna) tartani őt. Egy hősugárzó társaságában bezártuk a széntárolóba, ami egészen addig jól működő megoldásnak tűnt, amíg a kis kedvencünk csak bágyadtan feküdt. Reggelre viszont nagyon virgonc lett, és mindenáron ki akart szabadulni, szét is rágta az ajtó sarkát. Kiengedtük, aztán napokig ment a játszma, hogy amikor épp rosszabbul volt, bezártuk, nehogy megfázzon, mikor jól érezte magát, kiengedtük, hogy hadd mozogjon. Az állapotával együtt a hangulatom is hullámzott a bűntudat (nem teszek eleget a kutyámért, pedig már a kis hercegnek is megmondta a róka: "felelős vagy azért, amit megszelídítettél") és a feltartóztathatatlan nevetés (ötödszörre köpi ki a gyógyszert, és tálkából nem hajlandó enni-inni, csak kézből, de onnan mohón) között. Most már egészen elemében van, jelenleg a fő probléma az, hogy nem tudja megvakarni a füle tövét a gallér miatt, de ebben szoktam segíteni, és már csak pár napot kell így kibírnia, a varratszedéssel együtt ettől a problémától is megszabadul.

A bestia

Már régen megígértem, hogy képet is töltök föl Cilláról, most törlesztem az adósságomat. Kedvenc cicánk már 2 hónapja lakik nálunk, és ennyi idő alatt a mancsa köré csavarta az egész családot. Ellenállhatatlanul bájos, és úgy tűnik, ezt tudja is magáról. Fölmászik, bekukucskál mindenhová (az autó alváza nagy kedvence), beleeszik Mirmi és Bikfic tányérjába is, sőt felugrik a székre, hogy onnan pofozhassa a kutya orrát vagy a farka végét. Tényleg pofátlan kis bestia, de mikor épp nem harapdálja vagy karmolja a kezünket, akkor olyan odaadóan tud dorombolni és törleszkedni, hogy az ember rögtön el is felejti a rosszalkodásait. Elég sok macskánk volt már, mind különböző jellem, de ekkora bizalmat korábban egyiküktől sem kaptam: Cilla boldogan tűri, hogy derékmagasságig felemeljem, miközben a tenyeremen áll, és meg sem próbál leugrani.

Cilla és én

Az elmúlt hónapokban már én untam a mondókámat, mikor arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy mi van a külföldi utammal. Ezért nem írtam a blogba sem, mert nem volt mit. Munkaügyben a helyzet változatlan, viszont családilag belevágtunk egy nagyobb projektbe. Mikor érettségi után Pestre jöttem, úgy éreztem, még látogatóba sem akarok Érdre menni (persze rendszeresen jártam ott), most pedig visszaköltözöm a szülői házba. Nem azonnal, mert előbb át kell alakítani, hogy megfeleljen a mi igényeinknek, de az első lépést már megtettük: szombaton odavittünk egy kiscicát.

Egy kedves ismerősünk nemrég örökbe fogadott egy anyamacskát 5 kölyökkel (le a kalappal előtte), és tőle hoztuk el az egyik picit. Cillának neveztem el egy régi kedvenc svéd gyerekvers nyomán (Ami a szívedet nyomja c. kötet). Úgy választottuk ki éppen ezt a kis jószágot, hogy ő volt a legvagányabb, ami t azért tartottunk fontosnak, mert egy idősebb kandúr és egy kutya mellé került most. Először kicsit bizalmatlan volt velünk, és eléggé kétségbeesett, mikor beleraktuk egy kartondobozba, és elindultunk vele az autó felé. Hogy oldjam a feszültséget, a hátsó ülésre ültem vele együtt, és kihajtottam a doboz tetejét. Cilla abba is hagyta a nyávogást, és szépen elaludt, míg én simogattam.

Hazaérve beköltöztettük az új lakót a széntárolóba (már 20 éve nincs ott szén, csak lomok, de a lomtár szó sok más helyet is jelölhetne :-) ), ahol elég hamar találkozott a régiekkel. A két macska összeérintette az orrát, körbeszagolgatták egymást, majd hirtelen nagyon hangost fújást lehetett hallani (az eseményt a lomok miatt nem láttam), és Cilla fölborzolt szőrrel kirohant. Azóta akárhányszor meglátja Mirmit, morog rá. Még nem mertem összeengedni őket, inkább közbeavatkoztam, ha túl közel kerültek egymáshoz.

Bikficcel sokkal jobban mentek a dolgok, bár lehet, hogy ő másképp élte meg. :-) Cilla szombat este fújt rá egy nagyot, vasárnap délelőtt viszont dorombolt neki, sőt oda is törleszkedett, amitől szegény kutya annyira megdöbbent, hogy moccanni sem mert, csak pislogott rám bánatosan. Azóta úgy kerüli a cicát, mint a vizet szokta: inkább felé sem néz.

Cilla tehát kezd szépen beilleszkedni, felfedezi a kertet, meglepően nagyokat ugrik, hagyja magát fölvenni és simogatni, ölben alszik... és amire a legbüszkébb vagyok: jön, ha hívom. Egy tündér! (Fényképeztük is őt, a héten rakok föl pár fotót.)