Megszökünk a hideg idő elől. :) Holnap hajnalban indulunk Tenerifére, ma szinte egész nap pakoltam, folyton eszembe jutott még valami, amit el kéne vinni. Hatalmas poggyászunk lesz, plusz két hátizsák - még jó, hogy autóval fogunk közlekedni! Harmadszorra megyünk a Kanári-szigetekre, először nászúton jártunk ott, és abszolút kellemes emlékeket őrzök. Természetesen tervezem, hogy sok fotót készítek majd, de azt hiszem, idén lesz néhány strandon lustálkodós napunk is...
2010. október 21., csütörtök
2010. október 20., szerda
Képekről
Az egyik tervem a "szabadságom" idejére az volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerülök a vizuális művészetekkel. Elsősorban a fényképek érdekelnek, ezért nagyon örültem, hogy a Mai Manó Házban még épp elcsíptem a Ritkán látott képek című kiállítást. Nagyon komoly archívumból válogattak, egészen a fényképészet kezdeti időszakától a digitális fotókig láttunk műveket. Érdekes, hogy az a kép, amelyik a leginkább megfogott, egy egészen hétköznapi jelenetet ábrázol: két férfi létrát cipel egy magas épület tövében. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye? :) Pedig a megvalósítás nagyon jól sikerült! A hatalmas falakat torzítja a békaperspektíva, az a benyomása az embernek, hogy óriásiak, szinte az égbe nyúlnak. Ezt az érzést erősítik az aprócska ablakaik is, és a kép alsó sarkába komponált alakok sziluettje eltörpül mellettük.
Egy kisebb, ingyenes kiállítást is megnéztünk ott, a KÉP-ességet. Ez Balla Tamás meghökkentő és mulatságos alkotásaiból áll. Többnyire szójátékokra épülnek a címek, ennek ellenére angolra is lefordították őket - több-kevesebb sikerrel.
Pár nappal a megnyitó utána Balázzsal benéztünk a Millenárisra a World Press Photo díjazottjait megcsodálni. Szerencsére a bejáratnál először a természetfotókkal találkoztunk (a lecsapó jégmadár a vízből nézve tényleg látványos, de madár témában szerintem sokkal jobb kép volt a seregélyek kavargó raja), aztán következtek a portrék, majd a felkelésekről és háborúkról készült megrázó riportok, levezetésképpen néhány sportesemény és az angolok "hétköznapjai" (valójában inkább arról szólt, hogyan lazítanak: strandon, lóversenyen). Megnéztem a honlapot is, ott sokkal több fotót bemutatnak, például a teljes sorozatokat, de kis méretben nem annyira hatásosak. A galérián, Árnyékban címmel egy kisebb, hazai kiállítást rendeztek be, a szegényekről, fogyatékosokról és kisebbségekről szól. Kellemetlen érzéseket keltett bennem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy egyelőre inkább az olyan alkotásokat fogom keresni, amik a világ szépségeit hangsúlyozzák.
Ugyan nem fotók, de a rajongásom tárgyát képezik a szecessziós művek. A Szépművészetiben most Klimt munkásságára koncentrál az időszaki kiállítás, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Tervezem is, hogy visszamegyek, amikor tárlatvezetés is lesz.
Az is örömet szerzett, hogy több, számomra ismerős helyszínt mutattak be, 2006-ban ugyanis egy hónapot töltöttem Bécsben, és akkor meglátogattam például a Szecesszió Házát, ahol a Beethoven-frízt lehet látni, és a St. Leopold templomot, ami szintén ennek a stílusnak a különlegessége, és azért is ritkaságnak számít, mert egy kórház parkjában áll.
Tavaly A nő dicsérete című tárlatot is nagyon élveztem, miközben a képeket néztem, az járt a fejemben, hogy ha gazdag szingli lennék, teljesen átalakítanám a lakást ebben a hangulatban: teleaggatnám a falakat Mucha-reprodukciókkal, és ehhez illő stílusban választanék drapériákat. Az összhatás egyszerre lenne lágy, bájosan nőies, ugyanakkor csábító és néha egy csipetnyit démoni.
Egy kisebb, ingyenes kiállítást is megnéztünk ott, a KÉP-ességet. Ez Balla Tamás meghökkentő és mulatságos alkotásaiból áll. Többnyire szójátékokra épülnek a címek, ennek ellenére angolra is lefordították őket - több-kevesebb sikerrel.
Pár nappal a megnyitó utána Balázzsal benéztünk a Millenárisra a World Press Photo díjazottjait megcsodálni. Szerencsére a bejáratnál először a természetfotókkal találkoztunk (a lecsapó jégmadár a vízből nézve tényleg látványos, de madár témában szerintem sokkal jobb kép volt a seregélyek kavargó raja), aztán következtek a portrék, majd a felkelésekről és háborúkról készült megrázó riportok, levezetésképpen néhány sportesemény és az angolok "hétköznapjai" (valójában inkább arról szólt, hogyan lazítanak: strandon, lóversenyen). Megnéztem a honlapot is, ott sokkal több fotót bemutatnak, például a teljes sorozatokat, de kis méretben nem annyira hatásosak. A galérián, Árnyékban címmel egy kisebb, hazai kiállítást rendeztek be, a szegényekről, fogyatékosokról és kisebbségekről szól. Kellemetlen érzéseket keltett bennem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy egyelőre inkább az olyan alkotásokat fogom keresni, amik a világ szépségeit hangsúlyozzák.
Ugyan nem fotók, de a rajongásom tárgyát képezik a szecessziós művek. A Szépművészetiben most Klimt munkásságára koncentrál az időszaki kiállítás, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Tervezem is, hogy visszamegyek, amikor tárlatvezetés is lesz.
Az is örömet szerzett, hogy több, számomra ismerős helyszínt mutattak be, 2006-ban ugyanis egy hónapot töltöttem Bécsben, és akkor meglátogattam például a Szecesszió Házát, ahol a Beethoven-frízt lehet látni, és a St. Leopold templomot, ami szintén ennek a stílusnak a különlegessége, és azért is ritkaságnak számít, mert egy kórház parkjában áll.
Tavaly A nő dicsérete című tárlatot is nagyon élveztem, miközben a képeket néztem, az járt a fejemben, hogy ha gazdag szingli lennék, teljesen átalakítanám a lakást ebben a hangulatban: teleaggatnám a falakat Mucha-reprodukciókkal, és ehhez illő stílusban választanék drapériákat. Az összhatás egyszerre lenne lágy, bájosan nőies, ugyanakkor csábító és néha egy csipetnyit démoni.
2010. szeptember 28., kedd
Miért?
Ez az a bejegyzés, amit többen is hetek óta várnak tőlem, és egyszer már megírtam, aztán közzététel előtt kitöröltem. Időközben meguntam a magyarázkodást. Tehát tömören annyi történt, hogy fölmondtam - anélkül, hogy előtte másik állást kerestem volna. Mert úgy éreztem, lépnem kell. Egy magazinban olvastam egyszer egy idevágó mondatot: "Ha valahol rossz helyen ülsz, akkor üres a jó helyed" - és ennek a második fele az igazán fájdalmas.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű döntés volt, mert az elmúlt 2 évben sok embert megkedveltem, és sajnálom, hogy csak ritkán fogok velük találkozni (ha egyáltalán találkozunk még), de butaság lenne csak miattuk maradnom, hiszen ők is bármikor dönthetnek úgy, hogy inkább máshol folytatják - volt már rá példa.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű döntés volt, mert az elmúlt 2 évben sok embert megkedveltem, és sajnálom, hogy csak ritkán fogok velük találkozni (ha egyáltalán találkozunk még), de butaság lenne csak miattuk maradnom, hiszen ők is bármikor dönthetnek úgy, hogy inkább máshol folytatják - volt már rá példa.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
