Cilla és én

Az elmúlt hónapokban már én untam a mondókámat, mikor arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy mi van a külföldi utammal. Ezért nem írtam a blogba sem, mert nem volt mit. Munkaügyben a helyzet változatlan, viszont családilag belevágtunk egy nagyobb projektbe. Mikor érettségi után Pestre jöttem, úgy éreztem, még látogatóba sem akarok Érdre menni (persze rendszeresen jártam ott), most pedig visszaköltözöm a szülői házba. Nem azonnal, mert előbb át kell alakítani, hogy megfeleljen a mi igényeinknek, de az első lépést már megtettük: szombaton odavittünk egy kiscicát.

Egy kedves ismerősünk nemrég örökbe fogadott egy anyamacskát 5 kölyökkel (le a kalappal előtte), és tőle hoztuk el az egyik picit. Cillának neveztem el egy régi kedvenc svéd gyerekvers nyomán (Ami a szívedet nyomja c. kötet). Úgy választottuk ki éppen ezt a kis jószágot, hogy ő volt a legvagányabb, ami t azért tartottunk fontosnak, mert egy idősebb kandúr és egy kutya mellé került most. Először kicsit bizalmatlan volt velünk, és eléggé kétségbeesett, mikor beleraktuk egy kartondobozba, és elindultunk vele az autó felé. Hogy oldjam a feszültséget, a hátsó ülésre ültem vele együtt, és kihajtottam a doboz tetejét. Cilla abba is hagyta a nyávogást, és szépen elaludt, míg én simogattam.

Hazaérve beköltöztettük az új lakót a széntárolóba (már 20 éve nincs ott szén, csak lomok, de a lomtár szó sok más helyet is jelölhetne :-) ), ahol elég hamar találkozott a régiekkel. A két macska összeérintette az orrát, körbeszagolgatták egymást, majd hirtelen nagyon hangost fújást lehetett hallani (az eseményt a lomok miatt nem láttam), és Cilla fölborzolt szőrrel kirohant. Azóta akárhányszor meglátja Mirmit, morog rá. Még nem mertem összeengedni őket, inkább közbeavatkoztam, ha túl közel kerültek egymáshoz.

Bikficcel sokkal jobban mentek a dolgok, bár lehet, hogy ő másképp élte meg. :-) Cilla szombat este fújt rá egy nagyot, vasárnap délelőtt viszont dorombolt neki, sőt oda is törleszkedett, amitől szegény kutya annyira megdöbbent, hogy moccanni sem mert, csak pislogott rám bánatosan. Azóta úgy kerüli a cicát, mint a vizet szokta: inkább felé sem néz.

Cilla tehát kezd szépen beilleszkedni, felfedezi a kertet, meglepően nagyokat ugrik, hagyja magát fölvenni és simogatni, ölben alszik... és amire a legbüszkébb vagyok: jön, ha hívom. Egy tündér! (Fényképeztük is őt, a héten rakok föl pár fotót.)

Várakozás...

A Balatonon ragyogó idő van, én meg itt penészedem Pesten az irodában. Pedig milyen jó volt a múltkor lepkéket és mókust fotózni a strandra menet... Amúgy ezt a semmittevést lehetne távmunkában is végezni, mondjuk a tópartról.

Most elképzeltem magam egy padon ülve, laptoppal az ölemben. Körülöttem csend van, csak madárcsicsergést és a víz csobogását lehet hallani. Persze lehetnék egy vitorláson is, csak azt nem tudom, a Balaton közepén mennyire működik a mobilnet. Talán a nem létező feladataimhoz elég lenne az is, hogy telefonon felhívhatnak, ha épp eszébe jutok valakinek. (Nem jutok. Mióta jött az e-mail, hogy talán végre mehetek projektre, de pár hétig még nem lesz konkrétum, azóta úgy kezelnek, mintha nekem már lenne munkám. Érdekes hozzáállás...)

Hogy ne szenvedjek annyira, vettem bérletet az állatkertbe, és néha munka után sétálok bent egy órát. Legutóbb fotóztam (telefonnal, tehát rossz minőségben) egy sivatagi rókát. Összegömbölyödve aludt, de valahogy felébresztettem, és fintorogva (nem vicc, tényleg úgy látszott!) nyújtózkodni kezdett.

Szerintem nagyon helyes kis jószág! Mikor nem zárják ketrecbe, Észak-Afrikában él, és pont azért nagy a füle, amiért a nagymamát felfaló farkasnak. Tehát nem a hőleadás céljából. (Ezt én is a kirakott táblán olvastam, gondoltam, megosztom másokkal is a tudást.)

Algír?

Athén helyett Algír... Ez persze még annyira sem biztos, mint amennyire a görög főváros annak tűnt. Két hete tudtuk meg, hogy Észak-Afrikában esetleg szükség lehet ránk. Hurrá. Olyan "erőforrásokat" (hivatalosan így emlegetnek minket) kerestek, akik beszélnek franciául vagy arabul. Volt egy telefonos interjú, nagyjából megfeleltem az elvárásoknak - nagyon óvatosan fogalmaztak a visszajelzéskor, kínosan kerülve az elkötelezettségnek még a látszatát is.