Istenek kertje

Két és fél évvel ezelőtt A görög projekt címet adtam a blognak, de hamar át kellett keresztelnem, mivel kiderült, hogy mégsem megyek Athénba dolgozni. Ma elérkezett az a nap, amikor mégis görög földre léptem. A fővárosból ugyan csak a repteret láttam (ott szálltunk át egy belföldi járatra), de egy egész hetem lesz fölfedezni Korfu szigetét. A tavaly augusztusi nyaralásunkhoz hasonlóan most is Gerald Durrell nyomában járunk. Már a repülő ablakából látszott, hogy a tenger milyen gyönyörű türkiz színben pompázik. Remélem, az időjárás kegyesebb lesz, mint ma este, ugyanis szakadó esőben taxiztunk a szállásunkig. Még hatalmas villámokat is láttunk, aminek egyébként megvan a maga varázsa, de inkább kandalló mellett ülve tudom elképzelni magam, amint a viharban gyönyörködöm.

Miskolctapolca, Lillafüred

Hétfőn a Miskolci Egyetemen akadt dolgom, és mivel úgyis a városban kellett töltenem a vasárnap éjszakát, úgy döntöttem, érdemes eljönni ide egy egész hétvégére. Az Egyetemvároshoz legközelebb a miskolctapolcai panziók vannak, ezek közül választottunk ki egyet. Szombaton meg is jártuk a Barlangfürdőt. Az időjárás nem volt éppen kegyes hozzánk, ezért a külső medencékben nem sok időt töltöttünk, és a bentiek közül is a legmelegebb vizű lett a kedvencem. Ritkán járok gyógyfürdőben, de most nagyon élveztem a kialakított örvényt és a hátat-nyakat masszírozó vízsugarakat.

Vacsorázni bementünk Miskolc belvárosába, ami kellemes meglepetést szerzett: a Szinva terasz nagyon hangulatos hely, bár néhány épület falán még látszik a tavalyi csapadékos nyár miatt kiáradt patak nyoma. A Kortyolda nevű éttermet választottuk (ez volt az első, ami színvonalasabbnak tűnt, mint a sarki kocsmák), elképesztően gyors volt a kiszolgálás, és nagyon finom pisztrángot ettem. Amikor kijöttünk, a túlparton több kis összeverődött társaságot láttunk, az egyik csapatból valaki gitározott, a többiek énekeltek. Kicsit irigyeltem őket...

Vasárnapra lillafüredi kirándulást terveztünk programnak. Külön-külön már mindketten jártunk itt, de nagyon régen, én alig emlékeztem valamire. A kisvasút miskolci (diósgyőri) végállomásánál hársfasor szegélyezi az utat. A virágok illata bódító, és a körülöttük repdeső poszméhek szabályosan megrészegedtek a nektártól, rengeteg leszállt a járdára pihenni, és sokuk balesetet is szenvedett ott, mert nagyon nehezen voltak mozgásra bírhatók. Balázs az ujja hegyével megpiszkálta az egyiket, hogy lássuk, él-e még, és a rovar először megpróbált fölkapaszkodni a körmén, aztán kelletlenül fölszállt, visszarepült a fára.

A vonaton mi voltunk az egyetlen pár, akikkel nem jött sem gyerek, sem kutya. Ebből következett, hogy míg mi csöndben ültünk, hatalmas nyüzsgés vett minket körül. Mikor beértünk az alagútba, az apróságok óriási visítozást rendeztek, csak úgy visszhangzott tőlük a környék. Egyikünk sem bánta, hogy hamarosan megváltunk a társaságuktól, és elindultunk a tó irányába. Csónakot nem béreltünk, inkább elsétáltunk a vízesésekig, közben főleg virágokat és rovarokat fotóztam. Megint pisztrángot ebédeltem, mert ez a kedvenc halam, és mert helyi specialitás. Újabb vonatozás helyett visszagyalogoltunk Miskolcra, pulóver híján kihagytuk a barlangokat, a nap végére így is éppen eléggé elfáradtam. Lépten-nyomon találkoztunk egyébként táblákkal, amik különböző EU-s támogatásokat hirdettek, sok-sok milliót belefektettek ebbe a környékbe a turisták kedvéért. A kisvasút "ökoturisztikai fejlesztése", a szálláshelyek bővítése, a barlangok kiépítése, a tanösvények kialakítása mind-mind nyeli a pénzt. Nem tudom, mindezt mennyire gondolták át, de a kiállítás forgókapus bejárata helyett talán kicsit javítgathatták volna a vasúti kocsikat, mert amiben mi utaztunk, már elvesztette a régi pompáját...

Arany János és Karl Jenkins: A walesi bárdok

Világpremier volt tegnap este a Müpában. Kedvenc költőmtől az egyik kedvenc versem megzenésítve - ezt nem hagyhattam ki, annak ellenére sem, hogy ma délelőtt felvételiztem. Ugyan minket nem az exkluzivitás vonzott, de így is megkaptuk a sznobok szokásos büntetését: elég sok beszédet végig kellett hallgatnunk a műsor előtt. Az egyik védnök az MTA elnöke volt, a másik a walesi herceg. Utóbbi elküldött jókívánságait három nyelven is fölolvasták. Ugyan egy kukkot nem értettem belőle, mégis az volt az érzésem, hogy a walesi nyelv szerkezetében hasonlít az angolra. Az egyik páholyban ott ült a köztársasági elnök és a nemzeti erőforrás miniszter, de szerencsére ők nem osztották meg velünk a gondolataikat. A kezdés iskolai ünnepély jellegétől („énekeljük el a magyar és a walesi himnuszt”) felállt a hátamon a szőr, és azt sem igazán értettem, milyen okból került a bemutató elé a Psalmus Hungaricus. Kodály szerzeményét én el is intéztem magamban azzal, hogy "szép, szép, de nem ezért vagyok itt". Balázs viszont a hazaúton áradozott róla, hogy ez a zene fantasztikus, mert mesél az embernek.

A szünet után a ballada angol nyelvű előadását már feszült figyelemmel hallgattam. "King Edwards scales the hills of Wales / Upon his stallion…" Elismerem, nagyon elfogult vagyok, szinte megrészegít a hamisítatlan brit kiejtés. Az opera korrepetitora kitett magáért, látszott rajta az őszinte lelkesedés, és csak egy-két helyen hangsúlyozott kicsit másképp, mint ahogy én tettem volna. Magát a műfordítást is nagyra értékeltem. Állítólag többen nekifutottak már, de ez a verzió a "legihletettebb". Egy ’56-ban Angliába költözött magyar készítette, ő is eljött a premierre. Egy szerény, ősz hajú bácsi benyomását keltette, emberileg is kifejezetten szimpatikus volt.

Az eredeti szöveget Mécs Károly előadásában hallhattuk, nagyon érzékletesen kezdte a szavalást, meggyőzően alakította a királyt és a talpnyalóját is. Aztán egyre jobban beleélte magát, és a végét szerintem erősen túljátszotta. (Ezen a ponton megint eltér a véleményünk Balázzsal, szerinte az est fénypontja ez volt.)

Végül elérkeztünk a várva-várt kantátához, amit személyesen Karl Jenkins (a walesi zeneszerző) vezényelt. A mű remekül visszaadta a vers hangulatát, és a szereplők énekhangja is telitalálat volt. Ezzel szemben az eredeti ritmus, amit pedig annyira szeretek ebben a balladában, hogy napokig képes zakatolni a fejemben, és nem unom meg, sajnos elveszett. Bár ezt előre sejtettem, mert a szavalás tempójában legfeljebb egy popsláger terjedelmét érte volna el, egy hosszabb lélegzetű komolyzenei műhöz nyilván le kellett lassulnia.

Ötletesnek tartottam a hátteret a kivetítőkön, a gyönyörű walesi tájakat, majd később a lobogó tüzet. A mi helyünkről nézve éppen az aktuális bárd feje körül égett, és a megvilágítás az orgona sípjait is bevonta a máglya imitálásába. Minden zenész és énekes kitett magáért, a közönség nagy része (engem is beleértve) percekig állva tapsolt. Kaptunk egy kis ráadást, és készült felvétel, a hírek szerint valamikor augusztusban adja le az mtv. Remélem, hamarosan meg is jelenik CD-n, mert szívesen megvenném.