Ismét lelkesen

Sok kacskaringó és próbálkozás után végre rátaláltam arra, amivel hosszú távon is szívesen foglalkoznék. És most csalódást fogok okozni azoknak, akik a 100 leggazdagabb magyar című kiadványban keresnék a nevemet: a döntésem nem a pénzről szólt. Tulajdonképpen nincs is jelentősége annak, hogy pontosan mi az a tevékenység, amire rátaláltam, mert semmi forradalmi nincsen benne. A lényeg az, hogy nekem való.

Amikor otthagytam az állásomat, még tényleg nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Ködös elképzelések kavarogtak a fejemben. Egy dologban azonban biztos voltam: nem akarok "beleszürkülni" egy olyan munkába, amit nem szeretek. Azt akartam, hogy újra csillogjon a szemem a lelkesedéstől, amire már régóta nem volt példa a hétköznapokban. Elméletileg az lett volna a racionális sorrend, ha először kitalálom a célt, és utána lépek, de ezzel már jó ideje próbálkoztam, és nem ment. Olyan volt, mintha óriási hangzavarból próbáltam volna kivenni egy nagyon halk suttogást.

Igyekeztem titkolni, de volt bennem bőven félelem is a döntésemmel kapcsolatban. Mi lesz, ha elfogy a pénzem, mielőtt rájövök, mihez szeretnék kezdeni? Honnan tudom, hogy ezúttal olyan területet sikerült-e választanom, ahol évek múlva is jól fogom magam érezni? A választ az adta meg, hogy egyszer csak megéreztem egy belső magabiztosságot. Tudtam, hogy megingathatatlan az elhatározásom, és valahányszor egy-egy lépést tettem a cél felé (bármilyen apró volt is), mindig fölragyogott a fény a szememben, és hirtelen melegem is lett, szó szerint fűtött a lelkesedés.

Nem teljesen új a terület, korábban már hobbiszinten foglalkoztam vele, jól is ment, aztán valahogy feledésbe merült, nem értékeltem eléggé, másféle elvárásoknak akartam megfelelni. Most újra belevágok, szeptembertől visszaülök az iskolapadba (egyetemistaként nem gondoltam volna, hogy erre még egyszer önként fogok vállalkozni...). Külön öröm, hogy itt talán még előny is lehet a sokféle tapasztalat, amit az elmúlt években szereztem ahelyett, hogy valaminek a specialistájává váltam volna.

(Jim Brandenburg képeslapja)

A hegyen

Siklani jó! Főleg a kedvenc, jól ismert hegyemen. Kreischbergen építettek egy új felvonót, persze új pályák is tartoznak hozzá, és szerintem a 17-es számú a legjobb. Családi pályának hirdetik, bár szerintem ahhoz kissé meredek - anyu biztos pánikba esne, ha ezen kéne lecsúsznia :) - mindenesetre elég jó tempóban lehet haladni rajta, és gyönyörű a kilátás a környező hegyekre. Tulajdonképpen a táj az, amiért jobban szeretem a síelést sok más sportnál. Ma egész nap egy szivárványt lestünk, de az is látványos volt, mikor a tegnapelőtti köd kezdett felszakadozni, és itt-ott kibukkantak belőle a hegycsúcsok.

Terített asztal

Rég nem írtam új bejegyzést, pedig Judittal ellentétben én nem akarom lezárni a blogomat, csak mostanában kevés olyan dolog történik velem, amit itt szeretnék elmesélni. Viszont megérkezett a tél, ami egyrészt eszembe juttatta, hogy már egy éve Érden lakunk, és ez milyen jó, másrészt a hóesés kiváltotta belőlünk azt a "pavlovi reflexet" (Móni nevezte így, és nagyon viccesnek tartotta), hogy ki kell tenni a madáretetőket. Ez csak látszólag egyszerű feladat, ugyanis kevés a kertben az olyan macskabiztos hely, ahol egyszerűen tudjuk pótolni az elfogyott eleséget. Tavaly próbálkoztunk egy tálcával, amit az erkély korlátjára akasztottunk ki (mint a balkonládákat szokás), hogy az ablakból figyelhessük a madarakat, de egyszer sem láttunk benne egyet sem, viszont a szél kifújta belőle a magokat, a hó pedig rendszeresen betemette és eláztatta a maradékot. Idén, úgy tűnik, sikerült megtalálni a megoldást - legalábbis a cinkék szempontjából. Vettünk néhány úgynevezett cinkegombócot (faggyúgolyó magokkal, hálóban) és egy nagyobb, szintén gömb alakú fémhálót, amit napraforgómaggal töltöttünk meg. Utóbbiból kicsit potyog a szotyi, ami két okból is előnyös: a havon elég feltűnő, így könnyebben megtalálják; a földről a fekete rigók és balkáni gerlék is föl tudják csipegetni, ők egyébként nem tudnának megkapaszkodni az etetőn. Hátránya viszont, hogy Cilla is könnyedén eléri, de bízom benne, hogy cirmosként elég feltűnő jelenség a hóban, a szárnyasok meg legyenek óvatosak. Reggel ritkább madarakat is láttam a mögöttünk lévő telken (épület nem áll ott, csak néhány fa és bokor): egy harkályt és egy szajkót. A fakopáncs miatt nem aggódom, mert nagyon ügyes, de a mátyásmadarat nagyon sajnáltam, mikor átrepült a cseresznyefánkra, és egy közeli ágról igyekezett elérni a himbálódzó cinkegombócot - kevés sikerrel. Aztán ült még egy kicsit a nyírfán is, talán abban reménykedve, hogy megszánjuk egy kis eleséggel, én meg agyalni kezdtem, hogyan etessem meg anélkül, hogy őt magát kínálnám tálcán Cillának. Egyelőre a szaletli teteje tűnik alkalmasnak, aminek az az előnye is megvan, hogy végre lenne egy olyan helyszín, amire az emeletről is rá lehet látni, eddig ugyanis csak anyu gyönyörködhetett a cinkékben a hálószobája ablakából.