Terített asztal

Rég nem írtam új bejegyzést, pedig Judittal ellentétben én nem akarom lezárni a blogomat, csak mostanában kevés olyan dolog történik velem, amit itt szeretnék elmesélni. Viszont megérkezett a tél, ami egyrészt eszembe juttatta, hogy már egy éve Érden lakunk, és ez milyen jó, másrészt a hóesés kiváltotta belőlünk azt a "pavlovi reflexet" (Móni nevezte így, és nagyon viccesnek tartotta), hogy ki kell tenni a madáretetőket. Ez csak látszólag egyszerű feladat, ugyanis kevés a kertben az olyan macskabiztos hely, ahol egyszerűen tudjuk pótolni az elfogyott eleséget. Tavaly próbálkoztunk egy tálcával, amit az erkély korlátjára akasztottunk ki (mint a balkonládákat szokás), hogy az ablakból figyelhessük a madarakat, de egyszer sem láttunk benne egyet sem, viszont a szél kifújta belőle a magokat, a hó pedig rendszeresen betemette és eláztatta a maradékot. Idén, úgy tűnik, sikerült megtalálni a megoldást - legalábbis a cinkék szempontjából. Vettünk néhány úgynevezett cinkegombócot (faggyúgolyó magokkal, hálóban) és egy nagyobb, szintén gömb alakú fémhálót, amit napraforgómaggal töltöttünk meg. Utóbbiból kicsit potyog a szotyi, ami két okból is előnyös: a havon elég feltűnő, így könnyebben megtalálják; a földről a fekete rigók és balkáni gerlék is föl tudják csipegetni, ők egyébként nem tudnának megkapaszkodni az etetőn. Hátránya viszont, hogy Cilla is könnyedén eléri, de bízom benne, hogy cirmosként elég feltűnő jelenség a hóban, a szárnyasok meg legyenek óvatosak. Reggel ritkább madarakat is láttam a mögöttünk lévő telken (épület nem áll ott, csak néhány fa és bokor): egy harkályt és egy szajkót. A fakopáncs miatt nem aggódom, mert nagyon ügyes, de a mátyásmadarat nagyon sajnáltam, mikor átrepült a cseresznyefánkra, és egy közeli ágról igyekezett elérni a himbálódzó cinkegombócot - kevés sikerrel. Aztán ült még egy kicsit a nyírfán is, talán abban reménykedve, hogy megszánjuk egy kis eleséggel, én meg agyalni kezdtem, hogyan etessem meg anélkül, hogy őt magát kínálnám tálcán Cillának. Egyelőre a szaletli teteje tűnik alkalmasnak, aminek az az előnye is megvan, hogy végre lenne egy olyan helyszín, amire az emeletről is rá lehet látni, eddig ugyanis csak anyu gyönyörködhetett a cinkékben a hálószobája ablakából.

Gombóc Artúr társai

A Loro Parque-ban ismételten megállapítottam, hogy elfogult vagyok a gömbölydedebb madarak iránt. Két, egyébként teljesen különböző faj is levett a lábamról: az első a lunda, ami mintha egy duci pingvin és egy papagáj keresztezéséből született volna. Jersey-n mesélte egy helyi férfi, akivel szóba elegyedtünk, hogy nyár elején még lehetett őket arrafelé látni, de mi már lemaradtunk róluk, így idén be kellett érnünk a tenerifei, fogságban élő példányokkal. Korábban nem tudtam róluk, hogy eszméletlenül gyorsan mozognak: úgy cikáztak ide-oda a vízben, alig győztem kapkodni a fejem, és az is pillanatok alatt kiderült, hogy azért csupa víz az üvegük kb. fél méter magasságig, mert időnként őrült tempóban csapkodják a szárnyaikat, és mindent lefröcskölnek a környezetükben. Mindezt állati mókásan csinálják, nehezemre esett elszakadni tőlük.

Másik nagy kedvencem a kea, egy zömök, zöldes színű új-zélandi papagájfaj, ami gyakran sétálgat a földön, annak ellenére, hogy tud repülni. A külseje nem annyira vicces, mint a lundáé, viszont lenyűgözően kíváncsi, és nagyon ügyes. Bármit képes szétszedni, ha a csőre eléri, az objektívem napellenzőjét is komoly erővel kellett visszahúznom tőle.

Találkoztunk egy fiatal példánnyal is, ő azzal kezdte az ismerkedést, hogy bukfencezett egyet a kedvünkért. Csak úgy, mert éppen ehhez volt kedve. Na, ki csatlakozik, ha csinálok neki Facebook rajongói oldalt? ;)

Kanárik

Mivel nem először nyaraltunk Tenerifén, egészen másképp töltöttük az időt, mint amikor új helyet fedezünk föl. Szinte minden reggel elmentünk futni (nyári időszámítás szerint 8-kor kelt a nap, és kb. 9-ig volt sportolásra alkalmasan hűvös a levegő), néztük a teraszról a pálmákat, a felhőket és a repülőket, Balázs időnként csobbant egyet a medencében, és csak néhányszor kirándultunk.
A teljes sziget vulkanikus, a legfőbb nevezetessége a Teide, ami egy inaktív tűzhányó, és egyben Spanyolország legmagasabb hegye. Felvonóval 3.555 méter magasra föl lehet menni, gyönyörű a kilátás, de már kétszer jártunk fönt, és mindig nagyon sok a turista, ezért idén alternatív megközelítést választottunk. Csak a kalderáig autóztunk, és kiélveztük a reggeli és esti fényeket. Varázslatos élmény! Éjszaka pedig hihetetlenül sok csillagot lehet látni, és alig jár arra valaki. Hajnalban is csak a galambok és a kanárik - utóbbiaknak beépített érzékelőjük van, ami tévedhetetlenül jelzi, mikor sikerült rájuk fókuszálnia a fényképezőgépnek, és a másodperc törtrésze alatt röppenek el.
Az ezeréves sárkányfánál egy szórólapról megtudtuk, hogy lehet lávabarlangot is látogatni. Teljesen fellelkesültem, mert korábban nem is hallottam róla, hogy van ilyen a szigeten. Némi keresgélés és sok meredek emelkedő után rátaláltunk az információs központra. Éppen elcsíptünk egy német turistacsoportot, amihez tudtunk csatlakozni. A vezetőnk nagyon precízen elmagyarázott mindent fontos tudnivalót, nemcsak a barlangról, hanem a környék jellegzetességeire is kitért. Kiderült, hogy a fenyőknek azért áll olyan jól az ellenfény, mert a többi tűlevelűhöz képest sokkal hosszabbak a leveleik, 30 centisek, és hármasával nőnek egy-egy csomóban. (Fotókat később töltök föl, még válogatok. Kicsit elszaladt velem a ló, ami a mennyiséget illeti.)
Amit még semmiképpen nem akartunk kihagyni, az a Loro Parque. Ugyan a neve csak a papagájokra utal, és elsősorban tényleg azokat tenyésztik és mutatják be itt, de néhány emlősnek is jutott hely. Óhatatlanul elkezdtem magamban összehasonlítani a Durrell-féle állatkerttel (ami ebben a műfajban etalonnak tekinthető), és megállapítottam, hogy Jersey ilyen szempontból utolérhetetlen, mégis nagyon pozitív dolog, hogy próbálják követni. Pluszpont jár viszont a spanyoloknak azért, hogy megújuló energiákat használnak. A sziget keleti oldalát telepakolták szélkerekekkel, és állítólag napelemfarmok is vannak valahol, bár azokat nem láttuk.