Tavaszra várva

Hétvégén a bőrömön is éreztem a közeledő tavaszt. Ezt a nagymama úgy szokta megfogalmazni, hogy "olyan jó böjti szelek fújnak". Anyu csütörtökön vett három rózsaszín jácintot, egyet magának, egyet a nagymamának, egyet pedig nekem. A sajátomat kitettem az ablakpárkányra, és folyamatosan figyeltem, ahogy nyílik. Először csak bimbókkal volt tele, aztán sorra jelentek meg a virágai, és megtöltötték a szobát az illatukkal.

Odakint kisütött a nap, és hamarosan olyan meleg lett, hogy egy órán keresztül nyitva hagyhattam a teraszajtót, hadd szellőzzön a lakás. Így friss levegőben, madárcsicsergést hallgatva sokkal jobban esett a torna is. Nálam (mint nyilván sok más nőnél) a tavaszhoz hozzátartozik az egészségesebb életmódra törekvés. Ilyenkor könnyebb lemondani az ebéd után kínált édességekről; élvezem, hogy már többféle friss zöldséget ehetek; és határozott igényem van a mozgásra még akkor is, ha másnap minden izmom sajog. (Pont ez a helyzet most, de nem bánom, mert valahogy el kellett kezdeni, és a mértékletesség általában nem tartozik az erényeim közé.) Tehát sokakkal együtt várom az igazi tavaszt, és az sem keserít el, hogy ígérnek még hideget a meteorológusok, mert tudom, hogy hamarosan biztosan megérkezik a jó idő, kinyílnak a kerti és vadvirágok, és észbe sem kapunk, már szandált fogunk hordani csizma helyett. Addig is viselhetünk színes ruhákat, esetleg befestethetjük a hajunkat valami extrémebb színre.

Bilbao - még egyszer

Vasárnap visszatértünk Bilbaóba, amiről közben kiderült, hogy nem a főváros, de kétségtelenül a legjelentősebb település Baszkföldön. (Vitoria, a hivatalos központ Aitor szerint említésre sem érdemes.) Állandó problémánk, az időhiány itt is hajszolt minket, ezért mindent csak kívülről néztünk meg, de a Guggenheim Múzeumot érdemes volt körbejárni is, mert lenyűgöző épület. A környékén áll néhány érdekes szobor: a virágokkal borított Puppy (vagyis kiskutya - a neve ellenére elég méretes) és a Mama névre keresztelt aranyszínű pók.
Egyébként az egész város nagyon kellemes. Kissé kihalt volt ugyan, de ezt a barátságtalan időjárás számlájára írom. Láttunk néhány olyan dolgot, amit Pesten is nagyon díjaznék, és nem lenne nagy ördöngösség: az egyik az átlós zebra, hogy ne kelljen kerülni és két jelzőlámpára várni, a másik pedig a füvesített villamospálya. Ki mondta, hogy a sínek körül szürke betonnak kell lennie, miért ne lehetne üde, zöld gyep? Ezek a baszkok tudnak valamit! Aztán ott volt még a folyóparti sétálóutca, gyaloghíddal. Imádom a gyalogosbarát városokat! Szívesen kipróbáltam volna a metrót is, mert kíváncsi lettem volna, van-e valami egyedi jellegzetessége, de a fiúk leszavaztak. (Többet nem turistáskodom 2 pasival.)
A másik hely, ahol aznap megfordultunk, egy halászfalu, Lekeitio volt. Nekem nagyon tetszett a hangulata, mert szeretem a vízen ringatózó hajókat, a sirályok kiáltásait, és a kockaköves, szűk utcácskákat. Ilyen helyeken órákat el tudnék tölteni teljes nyugalomban. Majd legközelebb sort kerítek erre is... Szintén egy más alkalomra maradt Gernika a bombázást túlélő öreg tölgyfájával és San Juan de Gaztelugatxe, a "nehéz helyen álló kastély". (Remélem, ez a baszkokkal egy hosszú és gyümölcsöző üzleti kapcsolat lesz. :) )

Karnevál

A szombati programunk a karnevál jegyében telt, sorra jártuk a környező és távolabbi (franciaországi) baszk kisvárosokat. Jelmezbe öltözött farsangolókba, földíszített házakba, vonuló rezesbandákba és óriási, táncoló bábokba botlottunk lépten-nyomon. Igazi bulizós hangulat uralkodott a spanyolországi területeken, pedig az időjárás nem utalt arra, hogy temetni lehetne a telet. (Vagy a koporsóját égetni, ahogy Mutrikuban tették.) Mindenesetre nagyon élveztük, hogy ilyen pezsgő életbe csöppentünk bele. Érdekes módon a határ túloldalán, Ainhoában nyoma sem volt ünneplésnek, tipikus csendes kisvárosnak bizonyult (egységes külsejű házakkal), bár késő délutánra az autóforgalom megélénkült. Lehet, hogy estére tartogatták a meglepetést, de ezt nem vártuk ki. A környéken a jelek szerint nem ismerik a téli gumit, és a nyárit is addig használják, amíg tükörsima nem lesz. A bérautónkon is az volt, ami ugye havas esőben, hóesésben a szerpentinutakon nem túl szerencsés (mentségükre szolgáljon, hogy arrafelé ez nagyon ritka jelenség, a recepciós hölgy a szállásunkon nem győzte hajtogatni, hogy ez nem normális), nem akartuk még azzal is tetézni, hogy ránk esteledik, és sötétben ralizunk hazafelé. Éttermet nehezen találtunk vacsoraidőben, zsúfolt bárokban ehettünk volna valami szendvicsfélét, vagy a kikötőnél egy határozottan nem bizalomgerjesztő helyen. Utóbbiba csak belestünk az ablakokon, és inkább visszasétáltunk a kocsihoz, de ha már arra jártunk, lefotóztam a tengeren ringatózó csónakokat, mert idilli látványt nyújtottak. Szerencsére találtam egy párkányt, amin stabilan megállt a fényképezőgép a 20 másodperces (=iszonyat hosszú!) záridő alatt.
A képeket a szokásos helyre töltöttem föl. Egy-kettőnél odahamisítottam a napsütötte színeket, mert már untam a sok szürkét. Bocs, ha túl erős. :) Kicsivel naplemente előtt kezdtek ugyan oszlani a felhők, de ereje már nem volt a napnak.