Töltődés

Olyan szépen sütött a nap, hogy délben egyedül elindultam sétálni. Árnyékban még hideg van, de a tavasz-érzéshez kellett, hogy ne télikabát legyen rajtam, hanem csak széldzseki. A házunkkal szemben, az út túloldalán van a kórház parkja, először oda mentem napozni és madárcsicsergést hallgatni. Vasárnap elég kihalt a város, mivel szinte minden zárva van. Ennek most nagyon örültem, mert senki nem zavart sem a fülelésben, sem abban, hogy kipróbáljam a szabadtéri rehabilitációs eszközöket (rugózó padok, különböző magasságú korlátok, tiszta játszótér!). Míg az egyensúlyomat teszteltem (elégedett vagyok vele), láttam egy vörösbegyet, egy kék cinegét, egy széncinkét, egy varjút, több fekete rigót és egy csapat verebet. Egyik sem zavartatta magát, énekeltek, avarban bogarásztak, mintha ott sem lettem volna. Szeretem ezt az érzést, hogy része vagyok a természetnek, nem valami betolakodó, aki elől menekülni kell. A Landstrassén már több embert láttam, de ott sem kellett tömegben utat törnöm magamnak, mint hétköznap délutánonként. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy körülnézhessek a főtéren, aztán hazafelé megállhassak a Bookboxnál. Végre nyugodtan válogathattam a könyvek között, találtam is egy Elizabeth és kertje címűt, ami a fülszöveg alapján elég ígéretes, és kíváncsiságból elhoztam egy Wienerint is, mert egyáltalán nem ismerem az osztrák női magazinokat. Az egész séta talán egy óráig tartott, mégis úgy értem haza, mint akit kicseréltek. Nyugodt voltam és kipihent, ugyanakkor lelkesedtem mindenért, amit láttam, erősnek és energikusnak éreztem magam. (Ilyen állapotban még a mosogatás sem tud lehangolni!) Nagy szükségem volt már egy ilyen élményre, mert az elmúlt időszakban túl sok időmet és energiámat vette el a munka meg az ingázás, de ez egy másik történet... 

Újra munkában

Hosszasan hallgattam, de szerencsére ennek pozitív oka volt, ugyanis végre tényleg megtaláltam itt a helyem. Az aktív állásvadászat meglepően gyorsan eredményt hozott, pedig Gergőtől csak annyi segítséget kaptam, hogy felhívta a figyelmemet a karriere.at-re. Ideköltözés után hónapokig nézegettem ott a hirdetéseket, de valahogy egyik sem lelkesített igazán, meg ugye éppen eléggé lefoglalt a lakás berendezése és Brüsszel. Október vége lett, mire rábukkantam egy olyan ajánlatra, aminél azt éreztem: igen, erre a munkára nemcsak alkalmas vagyok, hanem szívesen is végezném. Még a felajánlott fizetés is vonzó volt! (Ausztriában erősek a szakszervezetek, kötelező beleírni a hirdetésekbe az iparági kollektív szerződés szerinti minimum összeget, itt viszont konkrétan közölték az éves fizetést, ami több, mint amennyi a besorolásom alapján járna.) Ez így együtt már motivált annyira, hogy pályázzak. Mivel ki akartam használni a lendületet, gyorsan küldtem még pár másik helyre is önéletrajzot. Ez azt a célt is szolgálta volna, hogy ne éljem bele magam túlzottan egyetlen lehetőségbe, mert akkor keserű csalódás, ha az az egy nem jön össze. Persze mivel a többi valójában egyáltalán nem hozott lázba, a remélt hatás elmaradt. Mintha a hr-esek is megérezték volna a hozzáállásomat, sehova máshova nem hívtak be interjúra, ennél az egynél viszont egyetlen nap alatt lezajlott a két kör (délelőtt a fejvadásszal, délután az ügyvezetővel), és egy héttel később ajánlatot kaptam, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

Így most egy számomra korábban ismeretlen, de a saját iparágában jelentős osztrák vállalatnál dolgozom. Az ügyfeleink szoftvert és műanyag lapkákat vásárolnak tőlünk, én az utóbbi termékkel dolgozom. Alapvetően az a feladatom, hogy tartsam a kapcsolatot a vevőkkel: telefonálok, megrendeléseket dolgozok fel és követek nyomon, foglalkozom a reklamációkkal, intézem a szállítást, számlázok, stb. Mindezt négy nyelven, szóval tényleg elememben vagyok. December közepén kezdtem, mély vízbe dobtak, de nem baj, szeretem a pörgést. Az első hetem végén ott lehettem a karácsonyi bulin, találkoztam néhány leányvállalatunknál dolgozó kollégánkkal is, és az este végére már éreztem, hogy a csapat tagja vagyok. 

Januárban Franciaországban jártam az értékesítővel, az kemény volt, mert német-francia viszonylatban előtte sosem tolmácsoltam, ráadásul időnként még angol is keveredett a társalgásba, mert azt többé-kevésbé mindannyian beszéltük. Tisztában vagyok vele, hogy profi tolmács ilyet nem csinál, de ebben a helyzetben mint értékesítéstámogató voltam jelen. Azért alkalmaztak, mert tudok franciául, tehát elvárták, hogy használjam is a nyelvet. Az üzenet mindig átment, végül is ez a lényeg. Hangfelvétel nem készült, és utólag is úgy tűnik, szimpatikus voltam azoknak, akikkel találkoztam. Részemről sikeresnek tekintem az utat, bár fájt a szívem, hogy nem jutott időnk körülnézni a környéken. Svájcba is átmentünk, 10 km-re voltunk a Rajna-vízeséstől, és nem láttuk!! 

Ami a napi rutinban megterhelő, az az ingázás. Azt hittem, mivel Linz belvárosában lakunk, gyalog fogok majd munkába járni, vagy legfeljebb villamosozom egy kicsit. Ehhez képest Kronstorfban találtam munkát, ami egy falu 25-30 km-re innen. Távolsági busszal majdnem egy óra, és nagyon korán kell fölkelnem, hogy időben beérjek. Határeset volt, hogy hajlandó vagyok-e ilyen messzire be(/ki)járni minden nap. Most, hogy már nem teljes sötétségben utazom, kevésbé esik nehezemre, és tényleg nagyon szép tájakon halad át a busz (pl. Enns főtere!), de az első hetekben nagyon megszenvedtem az átállást. Szerencse viszont, hogy végállomáson szállok föl, így mindig le tudok ülni. Nagyjából zavartalanul olvashatok egész idő alatt, és pont a cég kapuja előtt szállok le, csak a parkolón kell átsétálnom az iroda bejáratáig.

Félsiker (vagy inkább kétharmad, de itt az nem visz mindent)

Az történt, amire számítottam, és bár nem öröm, talán mégis pont így jó ez most. Már azt is csodaként éltem meg, hogy a vizsga első része sikerült, mert TÉNYLEG nem voltam formában, de úgy látszik, a 3 év tolmácsképző nem múlt el nyomtalanul, és stabilan elsajátítottam a készségeket. (Ezt a vizsgabizottság sem vonta kétségbe, ami remek hír.) Franciául viszont azóta sem tudok jobban, és ezen az elmúlt hetek intenzív tanulása sem változtatott. De ne szaladjunk ennyire előre! Az EU-s akkreditációs vizsgára akkor érkezett a meghívó, mikor Gergő már éppen aláírta a lakás bérleti szerződését, és felmondta a szobáját a koliban, bútoraink viszont még egyáltalán nem voltak. Úgy értem, még konyhabútor sem, tehát mosogatni is csak a fürdőszobában lehetett. Innen szép nyerni! Görcs, stressz, a világ hibáztatása, hogy miért pont most, hát egy évvel ezelőtt semmit sem akartam volna jobban, most meg mit kezdjek ezzel az időzítéssel?! Sem felkészülni nem tudok, sem megragadni a lehetőséget... Ott volt még a menekültválság is, ami tetézte az aggodalmaimat, ugyanis hiába vettem vonatjegyet Linzből Pestre (onnan repülnek fapadosok Brüsszelbe, az EU pedig onnan téríti az útiköltségemet), a vasúti közlekedés éppen az utazáson előtt leállt, Bécsben buszra kellett szállnom, aztán meg azon izgultam, hogyan jutok vissza Ausztriába, mikor addigra Magyarországon már rendkívüli állapotot vezetnek be. Minden ellenem szólt tehát, nem is akartam ezt az egész hercehurcát, de az ösztöndíjat visszafizetni még kevésbé szerettem volna, így kénytelen-kelletlen belevágtam.

Az első biztató jel a szivárvány volt, amit a Charleroi reptéren láttam, míg fagyoskodva vártam a transzferbuszt. Ami persze késett, telefonáltam is miatta, hogy mégis mikorra várjuk, aztán beszélgetésbe elegyedtem egy belgával. Jó fej volt nagyon, pontosan elmagyarázta, hogyan jutok el a metrótól a szállásomig, és a pályaudvaron még azt is megvárta, míg jegyet veszek. Mint kiderült, rendőr - ez megmagyarázza az útleírás kissé szokatlan módját ("balra kell fordulni a parknál, jobbra biztosan lát majd rendőrautókat, van ott egy őrs"). Úgy búcsúzott el, hogy másnap szurkolni fog. Mire elfoglaltam a szobámat, azt éreztem, MINDENKI szorít nekem (még Ferihegyen összefutottam egy volt BME-s évfolyamtársammal, aki ugyanakkor egy EPSO vizsgára ment). A szállás tüneményes volt, afrikai hangulatban berendezve, rögtön képeket kezdtem róla küldözgetni Gergőnek, beszéltünk Skype-on, aztán agykontrollal ringattam magam álomba. Reggel pontban nyolckor, ahogy kértem, tálcán kaptam a reggelit, forró kakaóval. Jól indult a nap! Szerencsére csak délelőtt kezdődött a vizsgám, kényelmesen készülődhettem. Akkor már alakult bennem az érzés, hogy talán mégsem vagyok teljesen esélytelen, de kimondani még nem mertem. A helyszínen kiderült, hogy némettel indítok én is, nem csak azok, akiknek ez a B nyelvük. Hát jó, ha nem sikerül, legalább foghatom arra, hogy németből nem vagyok olyan erős... A feszültség akkor kezdett újra növekedni bennem, mikor az első két vizsgázó megbukott. Állítólag felháborítóan nehéz szövegeket kaptak. Pech.

Következem én, újabb agykontroll, hogy nyugodt legyek. Innentől más tudatállapotban zajlik minden. Konszek, rokonszenves bácsi mondja a beszédet, állatvédelem a téma. Mindent értek, nincs kérdésem, tolmácsolok, a bizottság tagjai mosolyognak, bólogatnak. Huhh, az első benyomás pozitív, jól van. Egy célkitűzés teljesítve. Kis szünet, szinkron. A beszéd címét nem értem, de szerencsére az előadó rögtön elmagyarázza, egészségügyi szakkifejezés. Vajon hogy mondják magyarul? Nagy bátran alkotok rá egy új szót, kétszer is használom, aztán inkább áttérek a körülírásra, mégis az a biztos. Végigbeszélem, értelmesen és összefüggően, újabb célkitűzés kipipálva. Várakozás, reménykedés, mindketten jöhetünk vissza délután angolra. Hűha! B nyelvből bukni ciki, ennek most már sikerülnie kell! Ebéd a közeli Exkiben, közben végez a harmadik páros is, egyikük sikerrel, ő hozzánk csatlakozik a kávézóban, a másik megy sörözni a reggel próbálkozókkal. Két új ismerőssel együtt igyekszem kitalálni, mitől leszünk jó formában a második körre. A kávé ötletét elvetem, egy citromos-gyömbéres csoki viszont jöhet. Vissza a vizsgahelyszínre, stresszoldás kalimbával, megint rajtam a sor. Konszek. Tanulmány ismertetése, az ilyeneket az egyetemen is utáltam, egy számadatra vissza is kell kérdeznem, sebaj, ennyi belefér. Nem remekelek, de nem is vészes. Váltás, kis szünet, hívnak vissza, indulok a kabinba, nem oda, mondják, hanem az asztalhoz. Oh, jaj, ez rossz jel! Ne legyek pesszimista, csak most erre a részre is visszajelzést adnak, megvan. Csere, másik vizsgázó beül, na ő nem ment át. Szinkronra tehát csak én megyek, ambiciózus tervekről van szó, röpködnek az eurómilliárdok, hoppá, 60+5 az nem 21, akkor ez 16 volt, javítom magam, izgulok, hogy ebből gond lesz-e. A bizottság tanácskozik, én pihegek, túléltem a napot. Behívnak a terembe, üljek le, jó hír, átmentem, de azt még megkérdeznék, tudom-e, ki az Európai Parlament elnöke. Martin Schulz, felelem csodálkozva, az agyam meg kattog, hogy meg sem említették a szövegben, hogy jön ez most ide, ezt a nevet biztosan meghallottam volna... Aztán jön a következő kérdés, mosolyogva, hogy akkor kicsoda is Juncker. A Bizottság elnöke, mondom, és itt esik le, hogy nyilván véletlenül azt mondtam rá, a Parlamenté. SZARVASHIBA!!! Ijedten a szám elé kapom a kezem, megnyugtatnak, sejtették, hogy csak elszólás volt. Hitetlenkedve jövök ki a teremből, széles mosollyal, nem bírom megállni, ugrom egyet örömömben. Utánam jön egy bizottsági tag, mondja, hogy Junckernél majdnem elástam magam, az mentett meg, hogy a számot javítottam, mert azt mindig szeretik, ha valaki gondolkozik. Jól teszik, én szoktam! :)

Két órát kószálok egyedül a városban, megyek, amerre a lábam visz. Próbálom felfogni, hogy éppen a megvalósulás felé tart egy hatalmas álmom. Tolmácsnak születtem, ez nem kétséges! Hazaérve ünnepeltetem magam, aztán lassan kezd bennem tudatosulni, hogy a neheze még hátravan: egy hónap múlva ugyanez franciából. Az már nem a tolmácskészségeimről szól, hanem a nyelvtudásomról. Hetekig RFI-t hallgatok, Philosophie magazint olvasok, le Monde cikkeket blattolok, tematikus szókincset gyűjtök. Mindez kevés, még úgy is, hogy a beszédek témája testhezálló (biodiverzitás és elektronikus kereskedelem), egyszerűen nem állnak össze a fejemben a szövegek. Már a konszek is kínos, nem akarom a szinkront, de a bizottság úgy dönt, kapok még egy esélyt. Lelkesen kezdek bele, de a lendület nem tart sokáig. Az eredmény szánalmas (alulról rezeg a léc), udvariasan hallgatom a visszajelzést, közben azt gondolom magamban: mondjatok valami újat. A jó hír, hogy a vizsga első része két évig érvényes, ha felkészülök franciából, csak emailt kell írnom, és szerveznek nekem vizsgát, nem kell egy évet várnom. Munkát persze annak sem ígértek biztosra, akinek sikerült (egy tapasztaltabb kolléganő megkapta reggel az angol B-t)... Még nem döntöttem el, mennyire sürgős nekem újra próbálkozni, és arra sincsen stratégiám, hogyan tanuljak. Egyelőre jó nekem Linzben, szuper város, csak a helyemet kell Gergőtől függetlenül is megtalálnom.